Életben van, és én belakhatom a testem!

Amikor betoppantan a 2014-es Pszinapszisra, éppen helyet kerestem magamnak a világban, és döbbenetesen integráló élmény volt számomra ott és akkor az az első Transztánc rituálé, ahol sötétben, bekötött szemmel, időérzékemet elveszítve három döbbenetesen rövidnek tűnő órát táncolva kerestem a helyemet a világban. Igen, ennek a kérdésnek dedikáltam aznap az estémet, a táncomat, az életemet, és a válasz megérkezett.
Eleinte még figyeltem, hallgattam a zenét és próbáltam ügyes lenni, mert tudtam, hogy a “nagyok”, a mesterek látnak! Prezentálni kívántam kiválónak vélt ritmusérzékemet és azon az összesen 10 hastánc órán szerzett, de amúgy alapjáraton is szexuális büszkeségem tárgyát képező, erotikusnak vélt cici- és csípőmozgásomat, majd kicsit talán jobban belefeledkezve a táncba bizony lépten-nyomon akadályokba ütköztem. Nekimentem mindennek: falnak, földnek, embereknek… néha függönynek vagy akár nyitott ablaknak is. Elkeserítő volt, hogy a bosszantó tömegben nem bírtam táncolni, és valahol, valami mindig megállított! Ám egyszer csak egy ponton, talán éppen amikor tudatára ébredtem szerencsétlenkedésemnek, és nyomorúságosan “helytelen” helyzetemnek, az akadályok eltűntek, és én táncolni kezdtem, és megdöbbenve fedeztem fel, hogy kezem és lábam is van, meg ujjaim, és igen! Fejem! És én éreztem, ahogy boldogsággal tölt el a testem tudata, az, hogy itt van velem, az enyém, mozog, szeret, táncol… Életben van, és én belakhatom a testem! És van helye! Nekem van helyem! Megtaláltam a helyemet a szobában. És igen, tudtam, hogy megtalálhatom a helyemet a világban is. Döbbenetesen integráló élmény volt.
Győrffy Éva
http://gyeva.cafeblog.hu/2015/03/09/osbizalom/
http://www.nlcafe.hu/egeszseg/20150311/mehnyakrak/