Terhek, küzdelem, tisztulás
Különös, hogy eredetileg ezen az estén erőállat táncra készültem, mert
félreolvashattam a programot. A beszélgető kör elején derült fény rá,
hogy az ősök a téma, ami sokkal jobban is illik a novemberhez.
Emlékeztetett a születési-halálfélelmi problémáimra, az újra előbukkant páni félelmeimre. Árpi indítója a magány élményéről úgy tűnt, megérintette a résztvevők némelyikét, mert rövid időn belül megszólaltak. Az első két nő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, a fiúkkal való kapcsolatom, nehézségeim, gyakori veszekedéseim, és valami karmikus deficit hatja át a velük való létezésemet.
Ezt már tudtam. Azok a nők is haragról beszéltek ( a szülés/születés vagy épp az attól való félelem fájdalmáról, ami korlátként terel.....) .és jönnek a könnyek. Váratlanul érintett mindez. Nem is értem, hová zártam el magamban, ami pedig nagyon felszínen volt bennem az elmúlt hetekben, heves érzelmi kitörések formájában is. A sírásomból ítélve mégis valami elfojtás félébe került.
“Milyen minőségeket viszek tovább az őseimtől?”
Az utolsó bevillanások egyike transztánc vége felé: “Most hol vagyok?……ha megszületni készülök ( bár akkorra már.., nem is tudom, volt-e megszületés élményem, de, asszem, igen ), szóval, megtaláltam az ajtót, és azon túl volt/várt a fény, belül, a teremben szerencsétlen lelkek kiabáltak, mozogtak, sírtak. Akkor én most hol vagyok? Elindulva feléjük, összeütköztem valakivel, és kissé haragvón visszahátráltam az ajtóig. Az ajtó volt a születésem szimbóluma, és a képen, amit közvetlenül tánc után rajzoltam, az a feltűnő, hogy nem a kilincses oldalon, hanem a másik szárnyán próbáltam kimenni.
Nagyon-nagyon hosszú ideig tartott az “ostromlása”, és közben jöttek az energia vesztések ( nem végletesek talán ), elakadások, elindulások.
“Miért állok itt?”, “Miért születek meg?”,”Milyen életminőségeket hagytak rám az őseim?” - utóbbi kérdést vittem szándékként a táncba, befolyásolva kicsit a kezdő beszélgetésben hallottak által. Hátha így valami pozitív végkifejletre jutok.
De inkább arra jöttem rá, hogy nincsenek “kifejletek”, és a mély tudatalatti felszínre kerülése magasabb erők által befolyásolt, az jön, aminek jönnie kell, és ami jönni tud.
Nem tudom, megjelent-e minőség, csak azt tudom, hogy rengeteg újra élésem volt, s az integráció alatt felbukkant Buddha gondolata: nincs születés, nincs halál.
Ehhez képest én meg egy generációkon átívelő drámai születés/szülés élményt, az egyes csakrámon kifolyó életenergia “keresztjét” ( ami a rengeteg fájdalmat okozza a testem legkülönbözőbb pontjain ) éltem át, tapasztaltam meg.
Sok érzéssel jelent ez most meg, régen sírtam transztánc alatt, ennyit meg mégrégebben. Összegömbölyödve, mint egy kisbaba, és a rajzomon annak is látszik, egy kisgyereknek, aki zokog, és annak a kisgyereknek ( belső gyerekemnek ), aki bent gubbaszt régóta a barlangban, körülötte a halottai, az ősök, de most végre dörömböz az ajtón, át akar jutni a fénybe, meg akar születni. Újjászületni.
Nincs semmi, csak az energia van. A könnyek a múlté. Ekkor inkább már keménynek, erősnek éreztem magam, ráhagyatkozva a megszületésem után újra valami belső ritmusra, az visz előre, már-már ridegen. De inkább magányosan. Itt elkezdtem hiányolni magamból annak a tanításnak a megélését, hogy minden egy, amit katartikus élménynek vártam, a születésem újraélésével az univerzum részeként, egyként vele.
Inkább “az úton járok” érzése erősödött meg visszatérően, és távolságtartóan. Ugyanakkor – biztosan öregedő, elnehezültebb testemnek is köszönhetően – az energiák nem kifelé akartak áramlani. Nem akartak nagy, heves mozdulatokban megnyilvánulni, megszállva az egész testemet, korlátoktól mentességet sugározni magából. Az energia belül lüktetett, mint amikor az ember azt érzi, hogy belőle fakad, de kordában tartja, nem heveskedi el, hadonássza szét, hanem ott lüktet benne.
Ebben az állapotban ütköztem neki valakinek a teremben. És visszavetett, feldühített, hátrahúzódtam.
Hasonlóan, ahogy egy korábbi alkalommal, a tánc elején, amikor éppen csak, hogy összeszedtem magam egy hatalmas megrázkódtatásból, elgyengülésből, és végre megjelent bennem újra az erő, és az érzés, hogy a fény erőt ad, felemel, jó felé mozdulni, amikor váratlanul iszonyú bűz jött abból az irányból, és ez szinte nevetségessé tette a “fénykeresésemet”, azt is jelezte, hogy semmi sem tökéletes, és hogy lehetne több humorom.
Csakhogy én bele voltam merülve egy őrületes fájdalomba, a gyerekem halálába, vagy a nagyanyám megőrülésébe a másfél éves kislánya halála miatt.
Az anyaság léte súlyosan megterhelt, őskérdéseket feszeget bennem, az élet értelmét, és drámaivá teszi az anyaságot.
A tánc előtti beszélgetés a családtagok életének végességéről, a sürgető időről most inkább összezavart, kioktatónak tűnt, és fel is dühített. “Becsüld meg a velük töltött időt!” Csakhogy az ősök halálával semmi sem ér véget. Itt van a hatásuk, ha úgy tetszik, karmikusan, és a zsigereinkben hordozzuk őket.
Mi a döntés? És miről dönthetek én? És hová illeszthető az én “szabad akaratom” közé/mellé/alá/fölé az, hogy vannak nálam nagyobb erők? Van, amiről nem dönthetek. Talán azon múlnak dolgok, hogy kapok-e kegyelmet , vagy a ráhagyatkozáson a földöntúli áramlásra. Ez az akarat megzabolázása.
Akarok egységélményt? Magányt kapok. Annak a mély átélését, hogy egyedül megyek az utamon. Vannak körülöttem, és származok valakitől, és mégis az az erő, ami kitölt, mintha belülről fakadna, de nem vagy nehezen vislei mások akaratlagos, vagy akarat nélküli beavatkozásait az energiáimba. A harag ott van. Akkor is, ha tudom, a szüleim öregek már. Nem bántom őket, de lehet, hogy mégis. A távolságtartásommal. Vagy ettől félek, hogy a fiaim akkora távolságot fognak tartani velem, amit nem bírok elviselni. Hogy nem akarnak szóba állni velem, mert nem értjük meg egymást. Pedig egy test és lélek vagyunk. Pedig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne így legyen. De az én saját belső gyerekemet sem sikerült még kiszabadítanom, megnyugtatnom.
Most viszont ott dörömböl az ajtón, és ki akar bújni a fényre.
És ha kinyílik az ajtó, és “megszületek” újra, akkor a múltbéli alakokkal, emlékekkel, fájdalmakkal mi lesz? Elenyésznek a fényben?
És én magam nem enyészek el?
Mi az enyészet? Fénnyé válok? Most nem az vagyok? Csak valami árnyékot vet rám.
Egy régi látomásomban egy ajtón jelent meg a jelen pillanat. Ez is szimbolikus: a végtelenbe való lépés, talán az egység élménye. Itt és most keletkezik. A jelen pillanatban. Még ha zárva is van ez az ajtó, egyik oldala a múlt, a másik oldala a jövő. Nem is szükséges nyitni-csukni. Minden ott van benne. Nincs hová menni. Nincs születés, nincs halál. Nem kell a mély érzések elől menekülni. A mély érzések, szomorúság mögött ( a másik oldalon ) a vágy van a jóra, az örömre, a szeretetre. Vagy nem is csak a vágya, hanem maga az öröm, a jókedv. Nem merem kinyitni az ajtót, mert félek, “elenyésznek”.
Minden. Pedig a fájdalomhoz is ragaszkodom, mert az az “enyém”. Ezen az oldalon állok. A másik oldal az “égető” fény. Pedig lehet, nem is az. Én vagyok az ajtó, csak nem akarom észrevenni. Az mégis, természeténél fogva ki-be csukódik. Megszületünk-meghalunk. Valójában azonban csak agyanaz az ajtó nyitódik és csukódik.
Ott ragadhatunk bármelyik oldalon, és akkor nincs egységélmény. Vagy az is lehet, hogy “ajtóvá változom”. Tudatossággal rendelkező ajtóvá. Tudatossággal életre-halálra, nyitásra-csukásra, fényre-sötétre.
Táncom a fájdalom hordozására, létezésére adott jelzést, hogy mennyire sokmindent cipelek magammal.
Egy két gyermekes anya, 2019.11.16
Emlékeztetett a születési-halálfélelmi problémáimra, az újra előbukkant páni félelmeimre. Árpi indítója a magány élményéről úgy tűnt, megérintette a résztvevők némelyikét, mert rövid időn belül megszólaltak. Az első két nő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, a fiúkkal való kapcsolatom, nehézségeim, gyakori veszekedéseim, és valami karmikus deficit hatja át a velük való létezésemet.
Ezt már tudtam. Azok a nők is haragról beszéltek ( a szülés/születés vagy épp az attól való félelem fájdalmáról, ami korlátként terel.....) .és jönnek a könnyek. Váratlanul érintett mindez. Nem is értem, hová zártam el magamban, ami pedig nagyon felszínen volt bennem az elmúlt hetekben, heves érzelmi kitörések formájában is. A sírásomból ítélve mégis valami elfojtás félébe került.
“Milyen minőségeket viszek tovább az őseimtől?”
Az utolsó bevillanások egyike transztánc vége felé: “Most hol vagyok?……ha megszületni készülök ( bár akkorra már.., nem is tudom, volt-e megszületés élményem, de, asszem, igen ), szóval, megtaláltam az ajtót, és azon túl volt/várt a fény, belül, a teremben szerencsétlen lelkek kiabáltak, mozogtak, sírtak. Akkor én most hol vagyok? Elindulva feléjük, összeütköztem valakivel, és kissé haragvón visszahátráltam az ajtóig. Az ajtó volt a születésem szimbóluma, és a képen, amit közvetlenül tánc után rajzoltam, az a feltűnő, hogy nem a kilincses oldalon, hanem a másik szárnyán próbáltam kimenni.
Nagyon-nagyon hosszú ideig tartott az “ostromlása”, és közben jöttek az energia vesztések ( nem végletesek talán ), elakadások, elindulások.
“Miért állok itt?”, “Miért születek meg?”,”Milyen életminőségeket hagytak rám az őseim?” - utóbbi kérdést vittem szándékként a táncba, befolyásolva kicsit a kezdő beszélgetésben hallottak által. Hátha így valami pozitív végkifejletre jutok.
De inkább arra jöttem rá, hogy nincsenek “kifejletek”, és a mély tudatalatti felszínre kerülése magasabb erők által befolyásolt, az jön, aminek jönnie kell, és ami jönni tud.
Nem tudom, megjelent-e minőség, csak azt tudom, hogy rengeteg újra élésem volt, s az integráció alatt felbukkant Buddha gondolata: nincs születés, nincs halál.
Ehhez képest én meg egy generációkon átívelő drámai születés/szülés élményt, az egyes csakrámon kifolyó életenergia “keresztjét” ( ami a rengeteg fájdalmat okozza a testem legkülönbözőbb pontjain ) éltem át, tapasztaltam meg.
Sok érzéssel jelent ez most meg, régen sírtam transztánc alatt, ennyit meg mégrégebben. Összegömbölyödve, mint egy kisbaba, és a rajzomon annak is látszik, egy kisgyereknek, aki zokog, és annak a kisgyereknek ( belső gyerekemnek ), aki bent gubbaszt régóta a barlangban, körülötte a halottai, az ősök, de most végre dörömböz az ajtón, át akar jutni a fénybe, meg akar születni. Újjászületni.
Nincs semmi, csak az energia van. A könnyek a múlté. Ekkor inkább már keménynek, erősnek éreztem magam, ráhagyatkozva a megszületésem után újra valami belső ritmusra, az visz előre, már-már ridegen. De inkább magányosan. Itt elkezdtem hiányolni magamból annak a tanításnak a megélését, hogy minden egy, amit katartikus élménynek vártam, a születésem újraélésével az univerzum részeként, egyként vele.
Inkább “az úton járok” érzése erősödött meg visszatérően, és távolságtartóan. Ugyanakkor – biztosan öregedő, elnehezültebb testemnek is köszönhetően – az energiák nem kifelé akartak áramlani. Nem akartak nagy, heves mozdulatokban megnyilvánulni, megszállva az egész testemet, korlátoktól mentességet sugározni magából. Az energia belül lüktetett, mint amikor az ember azt érzi, hogy belőle fakad, de kordában tartja, nem heveskedi el, hadonássza szét, hanem ott lüktet benne.
Ebben az állapotban ütköztem neki valakinek a teremben. És visszavetett, feldühített, hátrahúzódtam.
Hasonlóan, ahogy egy korábbi alkalommal, a tánc elején, amikor éppen csak, hogy összeszedtem magam egy hatalmas megrázkódtatásból, elgyengülésből, és végre megjelent bennem újra az erő, és az érzés, hogy a fény erőt ad, felemel, jó felé mozdulni, amikor váratlanul iszonyú bűz jött abból az irányból, és ez szinte nevetségessé tette a “fénykeresésemet”, azt is jelezte, hogy semmi sem tökéletes, és hogy lehetne több humorom.
Csakhogy én bele voltam merülve egy őrületes fájdalomba, a gyerekem halálába, vagy a nagyanyám megőrülésébe a másfél éves kislánya halála miatt.
Az anyaság léte súlyosan megterhelt, őskérdéseket feszeget bennem, az élet értelmét, és drámaivá teszi az anyaságot.
A tánc előtti beszélgetés a családtagok életének végességéről, a sürgető időről most inkább összezavart, kioktatónak tűnt, és fel is dühített. “Becsüld meg a velük töltött időt!” Csakhogy az ősök halálával semmi sem ér véget. Itt van a hatásuk, ha úgy tetszik, karmikusan, és a zsigereinkben hordozzuk őket.
Mi a döntés? És miről dönthetek én? És hová illeszthető az én “szabad akaratom” közé/mellé/alá/fölé az, hogy vannak nálam nagyobb erők? Van, amiről nem dönthetek. Talán azon múlnak dolgok, hogy kapok-e kegyelmet , vagy a ráhagyatkozáson a földöntúli áramlásra. Ez az akarat megzabolázása.
Akarok egységélményt? Magányt kapok. Annak a mély átélését, hogy egyedül megyek az utamon. Vannak körülöttem, és származok valakitől, és mégis az az erő, ami kitölt, mintha belülről fakadna, de nem vagy nehezen vislei mások akaratlagos, vagy akarat nélküli beavatkozásait az energiáimba. A harag ott van. Akkor is, ha tudom, a szüleim öregek már. Nem bántom őket, de lehet, hogy mégis. A távolságtartásommal. Vagy ettől félek, hogy a fiaim akkora távolságot fognak tartani velem, amit nem bírok elviselni. Hogy nem akarnak szóba állni velem, mert nem értjük meg egymást. Pedig egy test és lélek vagyunk. Pedig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne így legyen. De az én saját belső gyerekemet sem sikerült még kiszabadítanom, megnyugtatnom.
Most viszont ott dörömböl az ajtón, és ki akar bújni a fényre.
És ha kinyílik az ajtó, és “megszületek” újra, akkor a múltbéli alakokkal, emlékekkel, fájdalmakkal mi lesz? Elenyésznek a fényben?
És én magam nem enyészek el?
Mi az enyészet? Fénnyé válok? Most nem az vagyok? Csak valami árnyékot vet rám.
Egy régi látomásomban egy ajtón jelent meg a jelen pillanat. Ez is szimbolikus: a végtelenbe való lépés, talán az egység élménye. Itt és most keletkezik. A jelen pillanatban. Még ha zárva is van ez az ajtó, egyik oldala a múlt, a másik oldala a jövő. Nem is szükséges nyitni-csukni. Minden ott van benne. Nincs hová menni. Nincs születés, nincs halál. Nem kell a mély érzések elől menekülni. A mély érzések, szomorúság mögött ( a másik oldalon ) a vágy van a jóra, az örömre, a szeretetre. Vagy nem is csak a vágya, hanem maga az öröm, a jókedv. Nem merem kinyitni az ajtót, mert félek, “elenyésznek”.
Minden. Pedig a fájdalomhoz is ragaszkodom, mert az az “enyém”. Ezen az oldalon állok. A másik oldal az “égető” fény. Pedig lehet, nem is az. Én vagyok az ajtó, csak nem akarom észrevenni. Az mégis, természeténél fogva ki-be csukódik. Megszületünk-meghalunk. Valójában azonban csak agyanaz az ajtó nyitódik és csukódik.
Ott ragadhatunk bármelyik oldalon, és akkor nincs egységélmény. Vagy az is lehet, hogy “ajtóvá változom”. Tudatossággal rendelkező ajtóvá. Tudatossággal életre-halálra, nyitásra-csukásra, fényre-sötétre.
Táncom a fájdalom hordozására, létezésére adott jelzést, hogy mennyire sokmindent cipelek magammal.
Egy két gyermekes anya, 2019.11.16